„Elmentek a vendégek, lepakoltuk az asztalt, bekerültek a mosatlan edények a mosógatógépbe, az asztalt visszatoltuk a szokásos helyére, óvatosan, mert a tetején még égett a két sabbati gyertya. „Gyere, üljünk a kanapéra“ – és én mellé ülök. Csönd van. A gyerekek lefeküdtek és alszanak már. “ A Nagymama barchesze miben volt más, mint amit én sütök?“ – kérdeztem hirtelen. „Valahogy tömörebb volt, nem volt ilyen szellős, mint a tiéd, kérgesebb volt. A gázsütőben biztosan máshogyan sült…“
Nem nagyon hallom már, amit mond, messze járnak a gondolataim, látom már magam előtt a barcheszeket Nagymamám konyhájában…Ünnep lesz, tudom, mert ő barcheszt csak akkor sütött. Emiatt nem is emlékszem, hogy hosszúkás formákat sütött volna, kerek, kerekded kenyerek kerültek ki a kezei alól. Mákot nem szórt a tetejére, talán valaki nem szerette a mákot a családból. Pontosan emlékszem arra az illatra, ami az iskolából hazatérve a lakásban fogadott Ünnep előtt. A barchesztésztából letépett és külön megsütött gombóckát akkor dobta csak ki, amikor mi is láttuk. „Tényleg, megint elfelejtettem letépni sütés előtt“ – jut eszembe -“ pedig a Lányom az akkor mondandó imát egy papíron a hütőre mágnesezte nekem, megint elfelejtettem…“ Gondolom a Nagymamám nem felejtette el. Arra is emlékszem, ahogyan a sütőből kiszedve a kenyerek alját kopogtatta, és mosolyogva jelentette ki, hogy elkészült. Az aljukat egymásnak döntve hűltek a tepsin , mi gyerekek pedig már alig vártuk, hogy megkostólhassuk őket. Volt, hogy nem kellett estig várnunk, az Ünnep kezdetéig, amikor is a Nagypapa megtörte a barcheszt, porcukorba mártotta, imát mondott rá és szétosztogatta mindenkinek. Hosszú volt az ünnepi asztal, sokan ültünk körülötte. Mint mondtam, volt, hogy nem kellett estig várnunk: már délután megkóstolhattuk a szintén az Ünnepre készített hagymás – zsíros libamájjal…
A Nagymama eredeti receptje alapján sütött barcheszből utoljára akkor ettem, amikor halála előtt pár hónappal a Nagynéném sütött még az Ünnepre. A Testvérem állt mellette, együtt dagasztottak, kézzel. „Mindig fölfelé húzod“ – hallom, ahogy elbicsakló hangon mondja a tennivalókat.
„Kötőtűvel szurkálta, hogy megnézze kész van-e már…“ – térnek vissza a gondolataim a kanapéra, a valóságba, az Apukám mellé. “ A gázsütő más volt…“ – ismétli. „De szerinted, ízlene neki az én barcheszem, ha megkóstolná?“- teszem fel a kérdést, ami évek óta foglalkoztat. Elsőre egy mosoly a válasza. Aztán halkan hozzáteszi: „Ne aggódj, büszke lenne rád!“
(A Nagymama eredeti barchesz receptje krumplis, természetesen én is úgy sütöm. Azonban az évek során kicsit változtattam a recepten. Remélem, hogy ezt nem bánná!)